Muzeológusi pályájának első időszakát 1965–1981 között a szolnoki Damjanich János Múzeumban töltötte, majd a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztály Művelődési Osztályát vezette. Innen érkezett a Budapesti Történeti Múzeum élére, mint az intézmény főigazgatója 1988 elején.
Tervei közt kiemelt szerepe volt a BTM tudományos munkájának támogatása, megújítása, tudományos kapcsolatrendszerének szélesítése. Ennek megalapozására 1988-ban létrehozta a Tudományos Tanácsot az előző főigazgató, Székely György vezetésével. Célja volt, hogy az intézmény két nagy múlttal rendelkező évkönyve, a Budapest Régiségei és a Tanulmányok Budapest Múltjából ismét rendszeresen megjelenjen. A BTM kiadványainak repertoárját a periodikák és a Monumenta Historica Budapestinensia sorozat mellett újabb sorozatokkal színesítette. A Pest-budai Hírmondó sorozat célja a BTM intézményeinek és gyűjteményeinek szakszerű bemutatása volt, míg a BTM Műhely kötetei a fővároson kívüli kutatások eredményeinek közlésére vállalkoztak, kifejezve ezzel a BTM egész országra kiterjedő tudományos műhely voltát. Utóbbi sorozat 4. köteteként látott napvilágot Selmeczi László tollából A négyszállási I. számú jász temető című munka. Szerkesztőként részt vállalt a sorozat eddig megjelent utolsó köteteinek, a Régészeti kutatások az M0 autópálya nyomvonalán 1-2. kiadási munkáiban is. Fontosnak tartotta a főváros kerületi helytörténeti gyűjteményeinek szakfelügyelete mellett azok munkájának segítését, vezetőik továbbképzését. Szorgalmazta a BTM nemzetközi tudományos kapcsolatainak ápolását, bővítését. Ennek keretében mutatkozhatott be a BTM a Római Magyar Akadémián, ahol egy kamarakiállítással egybekötve az aquincumi kutatásokról tartottak az intézmény régészei beszámolót. Szerepe volt abban, hogy a BTM csatlakozott az ELTE Régészettudományi Intézet francia-magyar együttműködéséhez, melynek keretében közös francia-magyar feltárás folyhatott a gellérthegyi kelta oppidum területén.
Főigazgatósága alatt számos, jelentős kiállítást rendezett az intézmény. Ezek közül kiemelkedik az 1990-ben Mátyás király halálának 500. évfordulójára megnyitott Matthias rex, Hunyadi Mátyás király és kora című tárlat, valamint 1991-ben II. János Pál pápa magyarországi látogatása tiszteletére készített Fejedelmeddé a békességet teszem… című kiállítás. Ugyanebben az évben az észak-németországi Braunschweigben a Középkori Osztály által rendezett Budapest im Mittelalter kiállítás jól illeszkedett a Selmeczi László által célul kitűzött, nemzetközi kapcsolatépítési törekvések közé.
Az ő intézményvezetése alatt a Kiscelli Múzeum templomterében 1988. szeptemberében megnyílt a Temp-rom-tér című tárlat, aminek elsöprő sikere nyomán a BTM megkapta a szükséges támogatást arra, hogy a templom átalakításával, felújításával az ország egyik legkülönlegesebb kiállítótere megszülethessen.
Az intézményen belül komoly szervezeti változások történtek főigazgatósága alatt. A korábbi Régészeti Osztályból ekkor alakították ki az Ős- és Népvándorláskori és az Ókortörténeti Osztályt. Az ő javaslatára kapta vissza a Képzőművészeti Osztály a Fővárosi Képtár nevet. Néprajkutatóként fontosnak tartotta a városi néprajzi kutatások és gyűjtések megindítását a Várostörténeti Osztály keretein belül.
Főigazgatói megbízatása 1991 végén járt le, ezt követően 1994 őszéig mint független kutató vett részt a BTM munkájában.
Őszinte részvétünket fejezzük ki a gyászoló családnak, hozzátartozóinak és mindazoknak, akik ismerték és tisztelték.
Emlékét kegyelettel megőrizzük.
Éder Katalin
osztályvezető, BTM Adattár
Fáy Dezső metszete (Riedl Frigyes: Magyarok Rómában. Budapest, 1930.)
Selmeczi László és Torma Károly
Az ember minden nap tudja és valamiképp át is éli, hogy a tegnap nem jön vissza soha többé. Ám éppen ezért különös élmény, ha hirtelen azt érezzük, hogy valakivel váratlanul kezet fogunk az időben… értve ezen azt, ha egy hajdani találkozás váratlanul új hangsúlyt, más értelmet, erősebb fényt kap a jelenben. A történet, amelyet addig meséltünk, hirtelen gazdagabb lesz egy újabb fejezettel…
Miközben a tekintélyes listát olvasom, hogy Selmeczi László főigazgatói korszakában hány nagyszerű ötlettel, remek szakmai vállalkozással gyarapította a Budapesti Történeti Múzeum eredményeit, megakad a szemem azon, hogy neki köszönhető az aquincumi kutatások bemutatkozása a Római Magyar Akadémián 1988-ban.
Mint az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa, azon az őszön egy pompás államközi ösztöndíj keretében magam is a Palazzo Falconieri lakója voltam. Az aquincumi programra pedig azért emlékszem különösen jól, mert nem sokkal korábban olvastam Riedl Frigyes megindítóan szép sorait Torma Károlyról, az aquincumi ásatások egyik nagyszerű kezdeményezőjéről és egy ideig vezetőjéről.
„Elhalt barátaink alakja képzeletünkben gyakran bizonyos maradandó helyzetben, bizonyos testtartástól és taglejtéstől kísérve él. Tormát is úgy látom folyton magam előtt, amint 1896 tavaszán utoljára láttam e világi életben. Klasszikus talajon álltunk: Antiumban, Nero villájának romjai közt, a császár régi kikötőjének egyik földalatti rakodó barlangjában, mely közvetlenül a tengerre nyílik. Szemünk előtt elragadó szépségében terült el a délszaki tenger napsütötte, végtelen kékje; a melegtől rezgő levegőben violaszín reflexek játszodoztak az öböl partján, a ciprusok alatt, amelyek közül kacéran kandikáltak ki Porto d’Anzio fehér villái. A legtávolban pedig, a láthatár végén emelkedett mint valami verde antico-ból, zöld márványból készült korsó, a bolyongó Odysseus kikötőhelye: a Monte Circeo, Kirké hegyfoka. A hullámok zajongása a grottában, amelyben Tormával álltunk, zengő mormogássá lágyult, a tenger tükréről visszaverődő napfény a barlang sziklafalain rezgő fénygyűrűket festett. Elkábulva a naptól, a színek ragyogásától, a tenger sós fuvalmától, álltunk útitársam: Péterfy Jenő meg én – kik húsvéti szokásunk szerint északi vidékről néhány rövid napra ide, a déli ég alá szakadtunk – Torma mellett, ki a lelkesedéstől kigyúlt arccal, izgatott hangon olvasott fel nekünk egy olasz levelet.
E levél bizonyságot tesz Torma legislegutolsó archeológiai működéséről: az olasz közoktatási miniszter értesíti e levélben Tormát, hogy helyt ad Torma archeológiai okokkal támogatott kérésének, és nem engedi meg, hogy Nero e villájának területén vágóhídat építsenek. Ez az építkezés ugyanis elzárta volna a régi maradványokban oly gazdag földet a régiségkutatás elől. Torma föllépésének köszönhető, hogy e talajon a jövőben is régészeti kutatások történhetnek. És a művészetnek mily örökké csodált remekei kerülhetnek ki Nero villájának romjai közül, ahol – hogy csak egyet említsek – egy tenger melletti fülkében állva, kétezeréves sértetlen szépségében a belvedere-i Apollót találták!”
Hohó, gondoltam, az aquincumi csapat bizonyára kimegy majd Anzióba, hogy Torma sírját megkoszorúzza! Riedl ugyanis gyönyörű emlékesszéje végén megírta, hogy a régész ott hunyt el a kikötővároskában és Fraknói Vilmos történész-püspök mondott a temetésén magyar miatyánkot. Megnéztem a konferencia programját, de abban nem volt semmi ilyesmi, mire belém nyilalt a kétség: lehet, hogy azért nem mennek, mert Torma sírja ma már nincs is meg? Megtartottam hát magamnak a dilemmát, és a hétvégén – amikor zárva van a vatikáni levéltár, így nem lehet dolgozni – levonatoztam a Henryk Sienkiewicz Quo vadis-ából világhírű – de a szövetségesek itteni, 1944. évi partraszállásáról is nevezetes – városkába. Megnéztem az amerikai-angol temetőt, amely pontosan ugyanolyan szép és uniformizált, mint amelyben a Let the Sunshine In-t éneklik a Hair főszereplői, majd körbejártam a városi sírkertet. Őszinte örömömre végül meg is találtam az alighanem Fraknói állíttatta szép márványlapot azon a falszakaszon, amely előtt, a sima földfelszín alatt a régész koporsója rejtőzik. Azt is kinyomoztam, hogy a Gran Turco fogadó, ahol utolsó éveiben lakott, pár évtizede a városka közepéből kiköltözött a nagy világítótorony alá, és még mindig ugyanaz a spanyol eredetű Garcia – ma Garsia – család működteti, akik a 18. század vége óta sütik itt a pizzát és a frutti di marét…
A történet tíz évvel később folytatódott, amikor már én is a Római Magyar Akadémián dolgoztam. Mivel az itáliai évek során különösen kedves feladatomnak tekintettem a magyar emlékek kutatását, védelmét, megjelölését, így 2002-ben – a kulturális minisztérium költségén – szép kőemlékkel jelöltük meg Torma nyughelyét. A régi Gran Turco fogadó falára is fölkerült egy márványtábla, amely a magyar tudósra emlékezik. Zsidi Paula kollégánk, az Aquincumi Múzeum akkori igazgatója volt a fővendég, amikor a Győri Enikő nagykövet vezette magyar delegáció megérkezett az ünnepélyes avatásra. Majd Garsiaék éttermében az önkormányzat vendégeiként koccintottunk a közös barátságra, kipillantva szemben az anziói öböl vizére, és fölidézve Riedl megindító búcsúszavait régész barátjáról: „Ott a kék tenger és a kék égbolt végtelenje közt nyugszik az idegen, kinek a sors oly sokat adott és kitől oly sokat megtagadott.”
Íme tehát a kézfogás, amely átível 38 esztendőt… Ha akkor Selmeczi László nem találja ki a BTM/Aquincum római bemutatkozását, akkor bennem nem indul el az ötlet, hogy megkeressem Torma sírját… és akkor nem születik meg egy szépséges emlékhely, amely ma is összeköti Anziót és Aquincumot… és akkor én ugyan a főigazgatói székben Selmeczi örököse lehetek, de nincs az az érzelmi kötelék, amely most az ő akkori római és az én későbbi anziói vállakozásomat napjaink BTM-jével összeköti.
Köszönet ezért a kézfogásért Selmeczi Lászlónak!
A nagy történet mellé kisebb történetek sorakoznak. Valamikor 2005 táján Jancsó Miklóssal kirándultam Anzióba. Ragyogó nyár volt, és vasárnap, milliók nyüzsögtek a világszép tengerparton, a világítótoronytól végig a fövenyen, amely Nero villájának romjai előtt húzódik. Az éttermek is csordultig tele, közöttük persze a Gran Turco is, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az öbölre. Déltájban azután sikeresen előtaláltam Garsia mestert: nincs foglalás, de kéne hely… mire berontott a konyhába, kiadott párszáz utasítást és egyszercsak elénk varázsolt egy négyszemélyes terítéket a terasz legszebb sarkában… A gyomor örömei csak tetézték a világhírű filmrendező elismerését a helyteremtés csodája láttán – amit persze a Torma-program miatti ismeretségnek köszönhettem… amit pedig áttételesen, de valóságosan Selmeczi Lászlónak…
Véletlen? – tehetjük fel végül a kérdést. Egy bájos haszid anekdota szerint amikor megkérdezték a bölcs rabbit, hogy van-e véletlen, így felelt:
– Persze, véletlen van… csak az nem véletlen, hogy kivel történik meg!
Amiről egy híres olasz mondás juthat az eszünkbe: Se non è vero, è ben trovato… Ha nem is igaz, jól ki van találva!
Csorba László
főigazgató, BTM