ArcheoBudaPest 2020/13

Kulcsszavak: római kor, fürdő

A Budapest III. ker., Flórián tér 3−5. telken az ún. Fürdő Múzeum (Thermae maiores) területén, 2020. augusztus 10−14. között, mozaikfelszedéssel összefüggésben tervásatást folyattunk.

Az aquincumi legiotábor nagy fürdőjének 10. számú helyiségét 1778-ban elsőként Schönvisner István tárta fel, a romokat egy zárható védőépülettel övezték (Schönvisner 1778). A Nagy Lajos által 1930−1932 közt kutatott újabb és a már ismert épületrészleteket egy ún. „föld alatti múzeum” létrehozásával összekötötték és világítással látták el (Nagy 1942). Ezt követően, 1960−1962 között, a Flórián tér 5−7. szám alatti, ún. „Lottóház” területén napvilágra került romokat kert jellegű kialakítással kapcsolták a korábbi múzeumhoz. Ekkor egészítették ki a hiányzó padlóelemeket a habarcsba ágyazott, nagyméretű Duna-kaviccsal. 1977−1980-as évek eleje közt, az Árpád-híd korszerűsítésével összefüggő felül- és aluljáró létesítésével párhuzamosan tárták fel a fürdő ma ismert maradványait, amelyeket az 1984-ben megnyílt Fürdő Múzeumban lehet megtekinteni (Kaba 1991; Németh 2006).

Az ásatásra a fürdő 10. számú helyiségében, 1778-ban felszínre került és azóta vizesedő, rossz megtartású mozaik felszedése révén került sor. A színesnek tartott mozaik napjainkra befeketedett, két kisebb szigetét egy-egy különálló, alacsony belmagasságú szűk, omló vakolatú fülkében lehetett megtekinteni. A mozaik felszedésére, restaurálására és méltó bemutatására 2020-ban egy NKA-pályázat segítségével nyílt lehetőségünk, amelyhez a kapcsolódó tervásatást a Budapesti Történeti Múzeum saját erőből biztosította.

A mozaikpadló két, egymástól távol eső kis részletét az egykori és az azt követő feltárások során nem bolygatták meg, ezáltal alattuk az eredeti rétegrend kutatására nyílt lehetőségünk. A két mozaiksziget alatt egy-egy keskeny átvágást nyitottunk. A harmadik kutatóárkunk a fűtésrendszer alapozásának vizsgálatára irányult.

A feltárás számos újdonsággal szolgált. Képet kaptunk a mozaik, valamint a helyiség padlójának alapozási technikájáról és rétegrendjéről. A mozaikszemek között és alatt megfigyeltük a 0,2–1 cm vastag ágyazó habarcsot, továbbá a sötétvörös nucleus-réteget, és további durva téglaőrleményes öntött alapozást. A helyiség nyugati oldalán, az öntött alapozás alatt 10–12 cm vastag kőlapok és trachitból faragott, négy római láb magas oszlopok támasztották alá a hypocaustum rendszer részét képező „lebegő” padlót (suspensura). A helyiség keleti, apszisban végződő részén a „lebegő” padlót téglából épített oszlopok tartották. A helyiség oldalfalánál körben tubulusok lenyomatai és részletei maradtak fenn, amelyek az északi mozaikrész környékén nagyrészt elpusztultak. A tubulusok hiányain keresztül, az alépítményről (hypocaustum rendszerről) készített felvételeken láthatóvá vált, hogy a mozaikok indításánál vált a két eltérő „lebegő” padló-alátámasztási mód.

A fűtésrendszer oszlopainak váltásánál megfigyeltük, hogy az eltérő alépítmények találkozásánál az átkötő téglafedlapot részben a kőoszlop alátámasztású kőlap, részben téglaoszlop tetejére fektették. Ezáltal a téglaoszlopoknak és a félköríves fűtött alépítmény légterének magasabbnak kellett lennie, mint a kőből faragott nyugati oldal esetén. Sajnos a téglaoszlopos alátámasztású tér kutatására nem nyílt lehetőség, mert ahhoz nem lehetett hozzáférni. A két különböző anyagú, kő- és tégla oszlopos alépítményre egyidőben, durva, nagyobb szemcsés terrazzoréteget öntöttek, amelynek felszínén vízkőlerakódást figyeltem meg. Az északi oldal kutatóárkában előkerült kis, lekerekített felszínű „könyöklőfal” jelezheti az egykor a helyiségben üzemelő medence határát. A későbbi átépítéssel hozható összefüggésbe az újabb, finomabb szemcseszerkezetű terrazzoréteg és az a fölött lerakott mozaikburkolat, amelyek áthaladtak a mellvéd fölött egészen a helyiség faláig. A mozaik fennmaradt, sárgás mészkőből készült részletei a helyiséget határoló falak közelében őrződtek meg, amelyek az apszis mozaikjának szélső falakig elnyúló díszítetlen, térkitöltő szegélyét alkották. A mozaik felületén megfigyelhető amorf, vörös elszíneződések későbbi átégés következményeinek tarthatók. A helyiséget langyosvizes medencével ellátott fürdőszobának (tepidarium) tartják, amelyet a Kr. u. 4. századi átépítés során feltöltöttek. A mozaik alatti rétegek kutatása során kőlapos járószint nem került elő. Az apszis területének mélyített kialakítására, esetleg lépcső meglétére sem találtunk igazolást, bár csak egy keskeny felületen, az apszis külső szegélyénél nyílt lehetőségünk kutatásra. A helyiség jelenleg is bejárható nyugati felének járószintje nagyobb négyzetes téglalapokkal fedett, amelynek felületét a mozaik kialakításakor továbbra is használták. A tégla- és mozaikburkolat azonos szinten jelentkezett.

A feltárással érintett terület és a kutatott helyiség felmérése során láthatóvá vált, hogy a helyiség szögletes részéhez keletről csatlakozó apszis íve a szokásos félköríves kialakítástól eltérően nagyobb körívet rajzol ki, ami egy korábbi, kerek helyiség meglétére enged következtetni. Egy kerek kialakítású helyiség megléte a fürdő tengelyesen szimmetrikus elrendezésének sem mondana ellent, mert az átellenes oldalon egy hasonló kerek, funkcióját tekintve izzasztókamraként vagy száraz szaunaként (sudatorium) működő helyiség is található.

Az aquincumi tábor fürdőjének létesítését a Kr. u. 2. századra helyezik, amelyet fennállása során többször átépítettek. Egyik jelentősebb újjáépítése − a közelben előkerült felirat alapján − Kr. u. 268-ra tehető (Alföldi 1943). A kutatott helyiség mozaikpadlójának készítését a Kr. u. 4. század első felére keltezik, és a dux rezidenciájának − a fürdő területén történő − kialakításával hozzák kapcsolatba (Németh 2005a; Németh 2005b; Németh 2011). A kutatóárkokat a munka befejezését követően visszatemettük, és a kiállítóteret visszaadtuk a látogatóknak. A restaurálást követően a felszedett mozaikok a helyszínen elhelyezett vitrinekben kerültek bemutatásra. A feltárás során minimális leletanyag került elő.

Résztvevők: Kirchhof Anita ásatásvezető régész

Kirchhof Anita