ArcheoBudaPest 2020/06

Kulcsszavak: őskor, késő bronzkor, település, halomsíros kultúra, épület, népvándorláskor, szarmata, település

A Budapest, XIV. kerület, Fischer István utca 123. ingatlanon társasház építéséhez kapcsolódóan 2020. október 1. és november 25. között régészeti megfigyelést, valamint teljes felületű feltárást végzett a Budapesti Történeti Múzeum. A régészeti megfigyelés október 27-ig tartott, amíg a beruházó által biztosított forgókotró letermelte a modern feltöltést (~120-150 cm), valamint a természetes eredetű humuszréteget (40-50 cm) a régészeti objektumok jelentkezési szintjéig. A régészeti bontómunka már a humuszolás alatt megindult, és október 28. – november 25. között is folyamatos volt a teljes felületű feltárás ideje alatt, így mindösszesen 3246 m² területet tártunk fel. (1. kép)

Mivel az építendő mélygarázs padlószintjét több méterrel a már korábban – Korom Anita 2007-ben (Korom 2008), 2016-ban (Korom 2017) és 2017-ben végzett feltárásai jóvoltából (Korom 2020) – megismert régészeti lelőhely objektumainak jelentkezési szintje alá tervezték, ezért biztosak voltunk abban, hogy el fogjuk érni az őskori megtelepedés nyomait. A vártnak megfelelően (egy császárkori szarmata gödröt és három üres, feltehetően sírgödröt leszámítva) kizárólag késő bronzkori, a késő halomsíros kultúra (Kr. e. 1350-1200) edényművességéhez köthető leletanyag került napvilágra. A keltező értékű leletanyagot nem tartalmazó gödröket, oszlophelyeket és árkokat formájuk, helyzetük, struktúrához való tartozásuk miatt szintén a késő bronzkori település részének tekintjük. A feltárt objektumok nagy része gödör (105 db), amelyek közül néhány tucat, kisebb gödörkomplexumokban (7 db) csoportosult négy-hatosával. A többnyire kerek, félgömbös, ~ 0,5-1 méter mély, vagy éppen lapos, sekély gödrök általában kevés kerámiát, állatcsontot, paticsot tartalmaztak. Összesen 151 db oszlophelyet tártunk fel, amelyek egy részénél egyszer vagy kétszer történő megújítás, megerősítés nyomait is dokumentáltuk. Az oszlophelyek két esetben rajzolták ki egyértelműen őskori épület alaprajzának részletét. Több ilyen oszlophely betöltéséből származik kerámia- és paticstöredék. Bár darabszámra az árokból került elő a legkevesebb leletanyag, mégis a legtöbb energiánkat ezek feltárása kötötte le. A terület déli részén ugyanis egy hosszú, széles ÉNy-DK-i irányú árokrendszerhez két Ny-K-i irányú árok és két nagyjából ÉK-DNy-i irányú árok is kapcsolódott. (2. kép) Az árkokból szintén kevés őskori kerámia, és egy jól lehatárolható részen nagyobb mennyiségű kiskérődző vázrészek kerültek elő.

Az árkok értelmezése során nem elhanyagolható tényező az, hogy a katonai felméréseken is jól láthatóan a mai Mogyoródi útnál kettéválik a Rákos-patak, és a két ág a mai Bartl János utcánál egyesül újra. Ez a kb. 750 méter hosszú „sziget”, nagyjából 150 méter széles lehetett az ásatások által érintett telkeken. A 18–19. századi térképek és az ásatások geodéziai felmérései alapján valószínűnek tűnik, hogy a nagy déli árokrendszerünk részben természetes vízfolyás lehetett, amelyet a bronzkor folyamán – és talán később is – többször mesterségesen kiigazítottak. A település aktív zónáiból a csapadékvizet vagy áradásokból ott maradt pangóvizet kisebb-nagyobb árkokban vezették bele az élővízbe, míg az aszályos években víznyerő gödröket ástak a kiszáradt mederbe. A mélyebb gödrök többségéhez hasonlóan az árkokban is bemosódott, beomlott rétegek jelzik azt a részben természetes feltöltődési folyamatot, amelyben komoly szerepe lehetett a pataknak. Az árkok jelentkezési szintje 111,20-60 mBf között váltakozott, amihez hasonló szinten jelentkeztek az északi rész házainak oszlophelyei is (111,10 mBf). Házként azonosíthatunk két párhuzamos oszlopsor alkotta struktúrát (3. kép), és egy nagy, ívelten záródó oszlopsort, amelyhez bejárati rész és középső, ágasfatartó oszlopsor is tartozik. (4. kép)

Ennek a struktúrának az északi ívét már modern bolygatás pusztította el, keleti fele pedig a feltárt területen kívülre esik (hasonlóan a másik házhoz, amelynek magasabban lévő oszlophelyei szintén megsemmisülhettek). A terület mélyebben fekvő, középső részét különálló gödrök lepik el, amelyek legalsó jelentkezési szintje 110,15 mBf körül alakul. Ezek a gödrök a váltakozó sóder-homok rétegződésű altalajba voltak beásva, és sokszor 30-40 cm-rel a talajvízszint alatt találtuk csak meg az aljukat. Legizgalmasabb leleteink viszonylagos épségét éppen a víz biztosította anaerob környezet őrizte meg. Több gödörből kerültek elő famaradványok, amelyek közül kiemelkedik egy csapolással ellátott deszka, és két függőlegesen beásott (?), megmunkált végű fahusáng maradványa. Legszebb, leggazdagabb kerámiaanyagunk két gödörből került elő az oszlopszerkezetes házak közelében. Az egyik árokból finoman kidolgozott bronzcsüngő került elő (5. kép), míg talán az egyik nagy árok meddőhányójából származhatott annak a bronzlándzsának a töredéke, amelyet Sándor Lajos fémkeresős szakember talált.

Összefoglalva kijelenthető, hogy a most feltárt késő bronzkori településrészlet a korábbi két feltárás eredményeivel együtt szépen kirajzolja a bronzkori aktivitási zónákat. A magasabban fekvő oszlopszerkezetes épületek egy vonalban helyezkednek el a szomszédos, keletre fekvő területen végzett ásatás (2017) egy épületével. Ezektől a házaktól délnyugatra a mélyebb térszínen lévő gödrök zónája húzódik, amelyet dél felől a telepet kerítő nagy árokrendszer határol. A Fischer István utca 125. szám alatti foghíjtelken további épülettömbök építése várható.

Résztvevők: Tóth Farkas Márton ásatásvezető régész, Kraus Dávid régész, Kelemen Zsófia régésztechnikus, Szabó Márton régésztechnikus, Alfred Falchetto régésztechnikus, Fábián István geodéta, Kovács Tibor geodéta, Lajtos Tamás rajzoló, Kangyal Orsolya rajzoló, Sándor Lajos fémkeresős, LowPoly 360 Kft. drónfotózás.

Kraus Dávid