Holocaust Magyarországon 1994–95

A Budapesti Történeti Múzeum a 80. évforduló apropóján az elmúlt hónapokban saját gyűjteményéből válogatott tárgyakkal követte végig az 1944-45-ös vészkorszak legfontosabb fővárosi eseményeit. Képzőművészeti alkotásokkal, korabeli relikviákkal emlékeztünk gettóba kényszerített, deportálásra ítélt honfitársainkra.

A Holokauszt80 emlékév lezárásaként a rendszerváltást követő első, és máig talán legnagyobb magyarországi emlékkiállítást, létrejöttének körülményeit, kurátori és látványtervezői koncepcióját és sajtóvisszhangját idézzük fel: a Holocaust Magyarországon című tárlat (kurátora: Horn Emil, látványtervezője: Rajk László) 1994. július 17-én nyílt meg és 1995. január 15-én zárt be a BTM Vármúzeuma első emeleti kiállítóterében.

Egy, a kiállításról tartott megbeszélés „jegyzőkönyve” Rajk László dossziéján (Rajk László Archívuma)

A kiállítás koncepciójának egy korai megfogalmazását a Rajk-archívum őrzi: a maga is „túlélő” Horn Emil történész 1993 májusában vetette papírra az első tématervet. Horn a kezdetben Legújabbkori, később Munkásmozgalmi, majd a rendszerváltástól ismét Legújabbkori Történeti Múzeum muzeológusa koncepciója alapján készült 1965-ben és 1979-ben az Auschwitzi Állami Múzeum magyar állandó kiállítása. (És további kisebb fővárosi tárlatok mellett Sachsenhausenben és Ravensbrückben is.)

1993-94 körül zajlott a Legújabbkori Történeti Múzeum integrációja a Magyar Nemzeti Múzeumba, kiköltöztetése a Budavári Palota A épületéből (ahol a Ludwig Múzeumnak adta át a helyét), ám Horn Emil szándékai szerint még itt, a monumentális aulában lett volna a helye az 50. évfordulóra készülő kiállításnak. Érdekesség, hogy a tématervben szereplő elemek nagy része meg is valósult, azaz az időben – és helyszínében is – változó tervezet koncepciója jelentősen nem módosult a következő hónapokban. (A megnyitót Horn 1994. május 14-re, az első, deportáltakat szállító vonat elindításának évfordulójára tervezte, a címe pedig VÉGlet/zetES MEGOLDÁS. Az 1945-ig elpusztított magyar zsidók emlékezete lett volna.)

Már ebben a tématervben is szerepelt egy marhavagon (vagy részlete) beállítása a kiállítótérbe, egy zsidó lakás enteriőrje, a munkaszolgálatosok öltözékének változását érzékeltető figura-sorozat vagy Radnóti Miklós jelképes sírja. A kiállítandó tárgyi anyag nagy részét a Legújabbkori Múzeum (ekkor már Magyar Nemzeti Múzeum Legújabbkori gyűjteménye és Történeti Fényképtára) biztosította, melynek gyűjtőköre a magyar történelem 19. század közepétől a jelenig tartó időszaka volt, ennél fogva a leggazdagabb gyűjteménnyel rendelkezdett a 20. század első feléről.

A látványtervező felkérésének dokumentuma (Rajk László Archívuma)

Az 1993 decemberében készült tématerv már a BTM épületével számol. Ebben Horn Emil így fogalmaz: „A kiállítás legfőbb célja, hogy emléket állítson azoknak a százezreknek, akiket 1994-ben hurcoltak haláltáborokba, pusztítottak el MUSZ-osként, lőttek a Dunába vagy haltak meg a gyalogdeportálások során a Bécs felé vezető országúton. E cél megvalósítása csak egy nagyszabású, a mondanivalóhoz, a gyászhoz méltó tartózkodó, elegáns megoldású, szívhez szóló, de tudományosan megalapozott, mégsem a részletekbe vesző tárlattal lehetséges. Igyekezni kell minél több eredeti muzeális anyaggal operálni, amelynek bemutatása csak egy invenciózus belsőépítész igénybevételével, egységes installáció kereti között képzelhető el. A felkért „invenciózus belsőépítész” Rajk László lett, aki több, a Budapesti Történeti Múzeumban megvalósult kiállításnak volt később látványtervezője (Nagy Imre Emlékkiállítás, Horn Emillel – 1996, 100 éves a Földalatti, F. Dózsa Katalinnal – 1966, Egy nagyváros születése, F. Dózsa Katalinnal – 1998, Róma Aquincumban, Zsidi Paulával – 2007-2008, Budapest 20, Varga Lászlóval – 2010), és építészként jegyezte az Aquincumi Múzeum Projekt két ütemben megvalósult beruházását (1997-2000 és 2007-2008).

A több mint 400 négyzetméres területen „C” alakban elhelyezkedő kiállítóteret Horn nem tartotta szerencsésnek, mert a látogató ugyanabba a térbe (folyosóra) érkezik a kiállítás megtekintése után, ahonnan elindult, ám „a legfelsőbb szervek rugalmas, megértő álláspontjára” hiába várt a kurátor. A legnagyobb nehézséget tulajdonképpen nem is az jelentette, hogy az A épületet már a Ludwig Múzeum foglalta el, de az állami hozzájárulás – anyagi téren is – elmaradt. Az ekkor (1993 vége, 1994 eleje) a kormánnyal ellentétes politikai oldalon álló főváros múzeuma viszont befogadta a kiállítást, amelynek támogatója volt többek között a Soros Alapítvány és az amerikai JOINT segélyszervezet magyar irodája, a MAZSIHISZ, vagyis egy minimális állami támogatás mellett végül „a túlélőkkel fizettették ki”, ahogyan a korabeli közvélekedés tartotta.

A kiállítás nyitó installációja (BTM Adattár)

A kiállítás „vezetőjét” Karsai László és Szita Szabolcs jegyezte, a Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ adta ki. A füzet egy bővített történelemlecke volt a magyarországi holokausztról, ezért a mai tudásunk szerint már nem tekintenénk vezetőnek, de mindenképpen fontos korai publikáció a témáról. A 26 egységből álló tárlat az előzményektől az emlékezetig vezette végig a látogatót. „Egy labirintus kényszerpályás kiállítást csináltam, ami nem engedi a látogatót letérni a haladási irányról” – emlékezett vissza Rajk László egy későbbi interjúban. Az első térben a látogató egy kavicsot (a zsidó hit szerint a lélek halhatatlanságának szimbóluma) vehetett a kezébe, amit – a kiállítás megtekintése, azaz a zsidóság kálváriájának újraélése során – végig magánál tartott, azaz valamiféle kapcsolatot alakított ki vele, majd az utolsó térben letett, a gyász, az együttérzés kifejezésére. A sötét, barna-szürke-fekete díszletben többször is megjelent a Siratófal motívuma (a jeruzsálemi szent helyről készült fotókból többet is őriz a Rajk-archívum vonatkozó dossziéja), a tetemes mennyiségű eredeti tárgy, felnagyított dokumentum mellett homok, kő, márvány, a német megszállást felidéző tértől egyre szűkülő vaslemez-installáció „húzta be” a látogatót, tette átélhetővé a korszak borzalmát.

Horn Emil kezdetben bizonytalan volt, hogy időben mennyire tekintsen vissza, később mégis fontosnak tartotta az antiszemitizmus erősödésének motívumaival kezdeni a tematikát, a numerus clausus és a zsidótörvények kiemelésével a zsidóságra helyezett egyre nagyobb nyomás és közhangulat érzékeltetését kívánta megoldani. Az előzményeket követően az első deportálások, a munkaszolgálat és a német megszállás „tere” következett a kiállításban. A munkaszolgálat megalázó, az érintetteket másodrendű polgárrá minősítő folyamatát négy bábú mutatta be a katonai egyenruhától a civil ruháig: a rendeletekkel kísért lefokozás során fokozatosan eltűnik a fegyver, majd a karpaszomány, a nemzeti színű szalag, a tiszti rangjelzés, az utolsóként maradt katonai sapka, végül csak a civil ruha és az ásó marad. Ugyanitt emlékezett a kiállítás a munkaszolgálatban elhunyt neves személyekre, és kiemelten Radnóti Miklósra, kiásott sírjának rekonstrukciójával.

A kiközösítés, kirekesztés szakasza hangsúlyos eleme volt a kiállításnak: „…arra kell törekeni, hogy a látogatót – éppúgy, mint a kortársakat – elöntse a rendeletözön és érezze egyfelől a szándékot a zsidók porig alázására, másfelől a zsidóellenes rendelkezéseknek az élet minden apró részét érintő komisz, kicsinyes és egyben a halálba küldés előkészítését szolgáló mivoltát” – írta Horn Emil a tématervben. Itt jelent meg egy rekonstruált, kiürül zsidó lakás, a falon két Mednyánszky-festménnyel, sárga csillaggal ellátott kabáttal, ezüst kegytárgyakkal, családi fotókkal és újságkivágásokkal üzlethelyiségek kirablásáról, elárverezéséről, „mintegy érzékeltetve egy zsidó család érzéseit, félelmeit, bezártáságát és kilátástalan sorsát.”. És szintén készült egy vidéki államigazgatási iroda rekonstrukciója, amelynek „ablakából” a zsidók menete volt látható, az iroda külső falán pedig ellenállásra buzdító röpcédulák.

A gettósítás mértékét a több kiállításon is használt Budapest-makett segítségével ábrázolták, színekkel jelölve a csillagos házakat, a nyilas tömeggyilkosságok helyszínét, a gettó és a védett házak területét.

Auschwitzba egy vagonon áthaladva érkezett a látogató (az egyetlen lehetséges út rákényszerítette), a vagonablakból kidobott levelezőlapok, üzenetek között. Az átjárón túl az „Arbeit macht frei” felirat, Gestapo-tisztek által a haláltáborban készített portréfotók fogadták a nézőt, és szintén magyar áldozatok holmijai (cipők, kofferek, háztartási eszközök) az Auschwitzi Múzeum gyűjteményéből. Az Auschwitz-jegyzőkönyv eredeti, fennmaradt másolatai közül a Prímási Levéltárban őrzött példányt itt helyezték el. A termekben végig halk zene szólt, a színészek hangján irodalmi részletek az áldozatul esett szerzőktől, máshol az áldozatok névsora hangzott el.

A kiállítás az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-i, a zsidótörvények eltörlésére vonatkozó rendeletének eredeti példányával (Magyar Országos Leváltárból), sokkoló számadatokkal („Minden 3-ból 2 halott”), a helytállók és zsidómentők emlékezetével, a Yad Vashem kitüntetettjeinek neveivel zárult.

Részletek Horn Emil forgatókönyvéből (Rajk László Archívuma)

A megnyitón Tóth Emil főkántor éneke után Buzinkay Géza, a BTM akkori főigazgatója mellett Fodor Gábor művelődési és közoktatási miniszter mondott beszédet. A tárlat arculatát és hangulatát mozgókép is őrzi: a megnyitón is, de az üres kiállítóterekben is forgatta Jancsó Miklós Elmondták-e? című dokumentumfilmjét. „A film nem csak az itt látható kiállításról szól, hanem az egész magyar holocaustról. A Horn Emil és Rajk László tervezte kiváló díszlet csupán a hátteret adja a mi munkánkhoz” – nyilatkozta Jancsó Miklós. Más filmes vonatkozása is volt a kiállításnak, a teljes installációt és technikát ugyanis a MAFILM gyártotta le Rajk László tervei alapján.

A Rajk-archívumban maradt fenn Horn Emil precíz, 84 oldalas forgatókönyve és ennek magyarázata a (laikus, azaz nem múzeumi) közreműködők számára. Rajk László a vele készült életútinterjúban így emlékezik az együttműködésükre: „Sokat terveztem abban az időben a BTM-nek is, akkori igazgatóhelyettesével, F. Dózsa Katalinnal együttműködve, de a legszorosabb munkatársam egy nagyon kemény és makacs, az elveiért körömszakadtáig küzdő történész, Horn Emil volt. (…) Ő tanított meg, már a felnőtt építészt, arra, hogyan kell egy történeti anyaghoz kiállításként viszonyulni, hasonlóan a film világához, hogyan készül egy kiállítási forgatókönyv, mi egy műtárgyjegyzék, és milyen műtárgyvédelmi előírásokra kell figyelni.”

Egy akkori kritika szerint „kiállítás nem mutat semmi olyat, amit eddig ne láttunk, ne tudtunk, ne ismertünk volna. De soha ilyen szuggesztivitással, érző, erős szívvel és ésszel nem mutatták még meg nekünk az iszonyat hétköznapjait, a mára már történelemmé dermedt történet cserepeit”.

Végül emlékezzünk azokra, akik nélkül a kiállítás nem jöhetett volna létre:

Budapesti Történeti Múzeum, MNM Legújabbkori Történeti Osztálya, Magyar Auschwitz Alapítvány Holocaust Kutatási Központ, Holocaust Emlékbizottság, Wallenberg Bizottság.

Horn Emil kurátor és Rajk László látványtervező mellett közreműködött F. Dózsa Katalin, Erdei Gyönygi és Melisné Írás Katalin (BTM), Jalsovszky Katalin (MNM Történeti Fényképtár), Martin Éva, Marosi György (MAFILM), Jancsó Miklós filmjének producere Böjte József volt.

A legtöbb anyag az MNM Legújabbkori Történeti Osztályától érkezett, valamint – a fent már említetteken kívül – az Auschwitzi Állami Múzeumból, a Hadtörténeti Múzeumból, a Tatabányai Múzeumból, Szegedi Levéltárból, a Zsidó Múzeumból, a Yad Vashem gyűjteményéből és a vagont a MÁV bocsátotta rendelkezésre.

Hálásan köszönjük Rajk Juditnak, hogy betekintést engedett a Rajk-archívumnak a kiállításra vonatkozó anyagába!

A kiállítási vezető borítója (BTM Adattár)